Mi soha nem védekeztünk párommal. Volt néhány húzós hónap, amikor drukkoltam, hogy "lécci-lécci, csak most ne legyek terhes!", nem is voltam, de a sok fogadalom, amit a menstruáció napjáig megfogadtam, a feledés homályába is vesztek, amint megjött.

2012 januárjában és februárjában is így jártunk, amikor peteérés után bő egy héttel már furcsa görcseim voltak, hirtelen elérzékenyülések és egyéb - terhességre utaló - jelek. Már ekkor azt feszegettük, hogy mi lenne, ha terhes lennék. El tudnánk tartani? Egyáltalán készen állunk rá, hogy baba legyen? Szeretnénk? Nem rémültek voltunk már ekkor - álmodoztunk. Terhes persze nem voltam, valamilyen hormonális kis kavar lehetett csupán az egész, de valamikor ekkortájt kezdődött egy folyamat, aminek az lett a vége, hogy júliusban bejelentettem páromnak, hogy babát akarok. Nem volt elragadtatva. Sőt! Egy darabig hallgatta a nyaggatásomat, aztán csak finoman elkezdte mondani, hogy ezt ő még nem akarja. Nem tudta megindokolni, hogy miért nem, csak nem és kész. Én nem álltam le, annál jobban mondogattam neki, amíg össze nem vesztünk. Épp peteérésem volt akkor, nagyon sürgetnem kellett, hogy akcióba is lendülhessünk. Sok órányi győzködés után ráállt a dologra. Feküdtünk egymás mellett az ágyban:

- Akkor legyen baba? - kérdeztem.

- Háát, legyen - mondta.

- De akkor most?

- Akkor most - bólintott rá.

De ahogy elérkeztünk volna arra a pontra, ahonnan már nincs visszaút, ledobott magáról. Fortyogtam a dühtől. Annyira felidegesített, hogy gondolatban eljutottam oda, hogy ha most nem szánja rá magát a babára, akkor végeztünk egymással. Mielőtt elkezdtünk volna járni egy hat éves kapcsolaton voltam túl, amiben menyasszony voltam, majd közel egy év és néhány elpuskázott kapcsolat után akadtunk egymásra a neten. Egy év után összeköltöztünk. Majd csaknem másfél évnyi együttélés után támadt az ötlet, hogy nekem baba kell. Párom sokszor a fejemhez vágta, hogy én nem úgy tekintek rá, mint egy új kapcsolatra, hanem a régi folytatására. Bevallom, nehéz egy ennyire hosszú kapcsolat után - ahol fejben már rááll az ember, hogy férjhez megy, családot alapít - tiszta lappal indítani egy másikat. Mert az évek elteltek. Lehet persze moziba járkálni, megint fenntartani egy távkapcsolatot, megint "bohóckodni" 5-6 éveket, aztán amikor megint komolyodik a helyzet, ismét meglátni, hogy ez az ember nem az, akit keresünk. Nekem tetszett az új kapcsolatban is az udvarlás, hogy meghívjanak egy italra, az újdonság varázsa, szexelni egy nap ötször (anélkül, hogy bármit is bizonyítani akarnánk), hogy szórakozni jártunk, hogy nem létezett számunkra akkor sem telefon, sem tv, sem internet, sem barátok, csak az számított, hogy egymásba bújjunk, szívjuk be egymás illatát, hogy össze tudjunk izzadni, hogy csak addig menjünk ki a szobából, ameddig rágyújtunk, mindenki másodlagos volt.

Hosszú kitérőt tettem, de arra akartam kilyukadni, hogy nekem bizonyíték kellett. Egy ideje noszogattam már a páromat, hogy igazán megkérhetné a kezem. Nem tette. Nem értettem, hogy akkor ez a kapcsolat merre is halad. Oké, hogy két és fél éve együtt vagyunk, de érezni akartam, hogy nem egy pótlék vagyok, nem egy régi kapcsolat feledtetője, hanem különleges, az a nő, akivel komolyan tervez.

Másnap végül belement, hogy legyen baba. Megvolt az első akció, el se hittem. Aztán feküdtünk, vártuk, hogy most mi lesz. Abban a hónapban nem is lett semmi, de a következőben igen, megfogant a fiúnk. :) Szerencsére mindent alaposan dokumentáltam, így a fogantatás utáni naptól leírom most nektek a tüneteimet, hátha valaki hasznát veszi.