Amikor évekkel ezelőtt az egyik Jóban rosszban-os színésznő terhes lett, én is nagyra kerekítettem a szemeimet, hogy akkor ez most hogy lesz?! 19 évesen szülni?! Húha...

Egészen addig nem gondoltam rá, hogy fiatal vagyok anyának, míg a terhességem elején el nem küldtek a kötelező pajzsmirigy vizsgálatra. Pár hetes kismama voltam, amikor a doktornő megkérdezte, hogy hány éves vagyok.

- 24 - feleltem.

- Hú, jó fiatal - válaszolta. - Mostanában az a gyakoribb, hogy 28 éves a legfiatalabb anyuka, aki hozzánk jön, de inkább 30 körüli.

Ahogy feküdtem a vizsgálóasztalon, félmeztelenül, a plafont bámulva, akkor csapott belém a gondolat: tényleg fiatal lennék? Anyám 20 évesen szült meg engem. Anyósom szintén ennyi idős volt, amikor világra hozta a páromat. Akkor érettebbek lettek volna a nők, mint a mai fiatalok? Többet tudtak? Jobbak voltak? Vagy szimplán csak abban a korban az volt az elvárás, hogy 30 éves kora előtt mindenki tudja le a gyerekvállalást, utána pedig fókuszáljon a munkára?

Változott a kor, másak lettünk. Most nem a nagy karrierépítésre gondolok, meg a nők nagy önmegvalósítására, hanem olyan helyzetekre, amik magukkal hozzák azt, hogy valaki nem szül:

- nem találjuk az igazit, akiben látjuk a gyermekünk leendő apját,

- olyan munkahelyünk van (már ha van), ahol a főnök 3 havonta hosszabbítja meg a munkaszerződést, vagy csak minimálbérrel hajlandó alkalmazni,

- két fizetés sem elég hozzá, hogy be tudjuk vállalni egy babát,

- szeretnénk a babát, de nem jön, stb.

Mi, emberek talán már kicsit elfogadóbbak vagyunk a nőkkel. Nem elvárás, hogy valaki a `20-as éveiben anya legyen, de ugyanakkor fura, ha valaki 25 év alatt, vagy 40 év fölött adja a fejét a gyerekvállalásra.

Hogy hogyan éltem meg, hogy a 25. születésnapom után pár nappal anya lettem? Arra jöttem rá, hogy sokáig voltam gyerek. Maga a főiskola is egy védett környezet volt nekem. Intézhettem a dolgaimat saját magam, hozhattam döntéseket, lehettem diákmunkás... Aztán ahogy "kitettek" az iskola kapuján, akkor tapasztaltam meg, hogy milyen az, amikor a munkaadó átver, amikor lelépnek a pénzeddel, amikor robotolnod kell minden egyes fillérért. Amikor háztartást tartasz fenn egy főállású munka mellett, amikor magad fizeted a csekkjeidet.

Maga a kismama lét is egy boldogabb, szebb élet látszatát nyújtja. Átadják a helyet a buszon, hogy ne fájjon a derekad. Nem kell sorba állnod a postán, maguk elé engednek az emberek (no, ez nem Szent Írás, de sokszor így van). Aztán megérkezik egy csöppség, aki sír, aki enni kér, akit öltöztetsz, pelenkázol, akire mosol, takarítasz és mindezt úgy, hogy ő nem képes arra, hogy megöleljen, nem ad puszit, nem köszön meg semmit. Csak követel, elvár, mindent akar és azonnal. Ekkor észreveszed, hogy itt nincs "te", itt csak "ő" van. Csak az számít, hogy neki meglegyen mindene és mindent megteszel azért, hogy ne sírjon, hogy képes legyen elaludni, hogy ne fájjon a hasa, hogy tiszta pelus legyen a popsiján.

Amikor anya lettem, megszünt létezni én (legalábbis jó sokáig), jött ő, akit önzetlenül szeretsz és óvsz. Igen, az emberi önzőséget kell tudni félretenni. Nem tudom, hogy ezt 25 évesen könnyebb e megtenni, amikor még alig lépsz ki a gyermeki környezetedből, vagy 40 évesen, amikor leélsz egy 2/3-nyi életet úgy, hogy megtehettél bármit. Azt viszont tudd, hogy miután anya leszel, anyaságod első napjától nem lesz kérdéses, hogy az utolsó fillérjeidből felsőt vegyél e magadnak, vagy a babádnak pelenkát. Életed végéig ott lesz melletted egy gyermek, akinek az önzetlen szülői szív próbál megadni mindent, lemondások árán is.

Az a helyzet, hogy lelkileg kell felnőni az anyasághoz.